Lágy
estellés a tájat becézi,
Nyug-vörös
fénye szívem igézi,
Pille
szárnyán megcsillan,
elillan
Régi
alkonyok báját idézi.
Felrémlik
a múlt homályos árnya,
Messze
visz az emlékezés vágya,
Magasan
fent lebegő
remegő
Hajdan-álmok
elveszett szárnya.
Vadvirággal
pompázó nyári rét,
Kacajjal
ringató gyermeki lét,
Régi
mesék dallama,
balzsama,
Búcsúzó
fény súg nekem ó igét.
A
régi rét, a régi táj, a ház…
A
meséken megkopott már a máz.
Emlékektől
roskatag
vén falak,
Köztük
hány mostba-kúszó gaz tanyáz…
Halkan
rebben a múlt tündérszárnya,
Álom-emlékek
hű őr-árnya
Ködbe
vesző, hallgatag
bús alak,
Lassan beolvad az est-homályba…