„karnyújtásnyi elérhetetlen távol a csillagoktól,
forgok, keringek egyedül”
Halál-hideg magány-világ
Űzi messze a lelkemet.
Gömbhalmazok közt suhanok
Míg az öröklét eltemet.
El innen messze, messze el,
Tovább, csak tovább suhanok,
Nincs akadály, nincs félelem,
Nem állják utam csillagok.
Nincs határ a végtelenben,
Van-e hát végső pusztulás?
Lehet sír egy fekete lyuk,
Vagy szupernóva robbanás?
Új csillagok, új életek
Születnek a pusztulásból
Az űrfekete semmiben
Taszításból, és vonzásból.
Az őrült száguldás helyett
Csak nyugalom, és csöndesség,
A határtalan időtlen
Maga a tökéletesség.
Vörös óriás, fehér törpék,
Tündérködök villanása,
Mesevilág álomképek
Kristályfényű csillanása
Gyengéden körülölelnek,
Hogy érezzem, itt a helyem
Lassan ringat Tejút bölcsőm,
Csillagpárnán nyugszik fejem…